Szia! Barkó Barbara vagyok, tizenhárom éves, gimnazista. Koromhoz képest nem is vagyok magas, de nem is vagyok középmagas sem. Szemem általában kékesszürke színű, de szokott zöldesbarna is lenni. Hajam világosbarna, most éppen rövid. Eddig tizenkét évig fenékig érő volt, de már nem bírtam tovább, így hát levágattam vállig érőre és fokozatosra. Különleges, egyedi lánynak tartom magam, már csak azért is, mert egy olyan ember a példaképem, aki az egyik legkedvesebb személy a világon. Azt remélem, hogy valamikor majd találkozni is fogok vele.. Alig várom már az alkalmat, hogy láthassam.. Istenem! Michael Jackson élőben! Az lenne számomra maga a mennyország.. Amint így gondolkoztam, egyik osztálytársam hangjára sikeresen abba hagytam elmélkedésemet.

- Szia, Barby! Nem megyünk fel az infó teremhez? 

- Óó, szia, Regi! Felőlem mehetünk - mosolyogtam rá.

Fogtuk magunkat és a táskáinkat, és egyre szaporábban lépdeltünk felfelé. Út közben még mindig gondolkoztam a témán, de mire felértünk a második emeletre, addigra már félig elfelejtettem. A fejemben az informatika óra utáni kémia lecke megoldása járt. Akkor jutott eszembe, hogy még a matek sem volt kész! Azt hittem, szívrohamot kapok. Szerencsére Lea ideadta a kémiát, de a matekot a Donát füzetéből nem tudtam kiolvasni, így hát hagytam, hogy a szerencse döntsön. Informatika óra után mentünk a kémiára. Aztán fizikára, angolra, matematikára és testnevelésre is. Tesi órán egy csomó mindent csináltunk.. Emlékszem, az egyiknél be is görcsölt a gerincem, bár annál a gyakorlatnál lehetetlen lett volna, mert a hasizom dolgozott.. Na mindegy. Az óráról hamarabb elengedtek minket, így hamarabb is jutottunk ebédhez. Azt hittem, hogy az ebédkártyám otthon hagytam, közben meg ott volt nálam.. Még jó, hogy megnéztem. Letettük a cuccot, beálltunk a sorba és hipp-hopp elvettük az ebédünket. Leültünk és beszélgettünk. Aztán mindenki ment haza, mert hétvége volt. Út közben nagyon elfáradtam és megálltam egy picit pihenni. Lehajtott fejjel facebookoztam a telefonomon, majd mikor már nem voltam fáradt, újra elindultam. Alig mentem pár métert, már be is fordultam. Ott nem várt fordulat történt: véletlenül beleütköztem valakibe.

- Jajj, ezer bocsánat, ne haragudjon! - mondtam hangosan. Mikor az a személy rám nézett, felismertem benne..

- Are you.. Are you Michael Jackson? - kérdeztem döbbenten.

Tudtam, hogy a magyart nem értette, ezért kérdeztem tőle angolul.

- Mmm.. Yes.. - szólt félénken. 

Abban a pillanatban ledöbbentem. A sors csak szivat, vagy tényleg az utca kellős közepén botlottam bele álmaim példaképébe?! Ezután angolul társalogtunk.

- Bocsánat, amiért majdnem fellöktelek.. Ugye, nem haragszol? - mondta halkan.

- Dehogy is.. Magára nem tudnék haragudni.. - mondtam, nehezen formálva a szavakat zsibbadt ajkaimmal.

- Kérlek, tegezz nyugodtan. Végül is nem lehetsz annyira fiatal - mosolyodott el. Kezdett oldódni a hangulat. Milyen kedves! Tudtam, hogy kedves, de hogy ennyire félénk is.. Ez meglepő számomra.

- Ne ácsorogjunk itt az utcán, gyere,beszélgessünk kicsit! Tudok egy jó helyet - mosolyogtam rá, csak hogy ne érezze magát zavarban. Én még mindig sokkhatás alatt voltam, de nem akartam zavarba hozni szegény embert.

Elvittem őt egy cukrászdába, vettünk két fagyit, és miközben ettük, beszélgettünk.

- Hogyhogy erre jársz? Hiszen Magyarország nagyon messze van a Te városodtól.. - kérdeztem meglepődve.

- Hát, éppen mentem volna Oroszországba fellépni, mikor a gép hibája miatt leszálltunk.. Azt mondták, több hónapig is eltarthat, amíg megjavítják, mert úgy tönkre ment benne valami. Így csalódott is vagyok a gép miatt, meg boldog is, hogy valakit végre találtam, aki normálisan tud velem beszélni. Akárkit kérdeztem, hogy mi merre van, mindenki csak kinevetett. Azt sem tudtam, mit beszélnek nekem, ezért gyorsan odébb álltam. 

- Hidd el, jobban tetted.. Sok itt a rosszakaró - mormoltam rosszmájúan.

Ezen eléggé elcsodálkozott. Láttam az arcán a döbbenetet.

- Tudod.. Itt sokszor lopnak, betörik a házak ablakát, lányokat erőszakolnak.. Néhány hely a városban elég veszélyes. Olyan durva dolgok történnek itt, hogy én rendesen félek az utcán menni.. Mindig nézem, hogy nem-e követ valaki. De azért van jó oldala is. Nem annyira kicsi, de nem is olyan nagy a város, ezért könnyen bejárható. Mondjuk amíg én otthonról felérek az iskoláig, az minimum háromnegyed óra, mert a suli a város másik végén van.. Kocsival is tíz perc. Egyébként általában elég forgalmasak az utcák, ha nem zebrán akarunk átmenni, várni kell vagy öt percet, mire át tudunk menni. A boltokban is elég nagy a forgalom. Nincsen sok Tesco méretű bolt, csak a Penny, a Profi és a CBA. Van sok jó hely.. Hát, körülbelül ennyi a város. Mit szeretnél tudni? - magyaráztam, és a beszéd végén rámosolyogtam Michaelre.

- Érdekes életed lehet.. És? Nehéz az iskola?

- Hát.. Van, amit nagyon nem értek. Ilyen például kémiából a tömegszázalék meg a térfogatszázalék.. De ha tanulok, akkor minden jobban megy. Valahogy.. Túl lusta vagyok mindenhez. Pakolni is gyűlölök, de ha már ordibálnak velem, akkor megcsinálom.

Beszélgettünk még erről-arról. Nagyon kíváncsi típus, de nagyon aranyos. Aztán olyan kérdést tett fel, ami először rettenetesen felidegesített, aztán megnyugtatott.

- Figyelj, Barbara.. Nem tudsz valami olyan helyet, ahol megszállhatnék arra az időre, amíg kész lesz a repülő? Nem szeretnék az utcán aludni - aggodalmaskodott.

- Hát, figyelj.. Megkérdezem a szüleimet, hogy nálunk lakhatsz-e - mosolyogtam rá. Fogtam a mobilomat, feloldottam a billentyűzárat és felhívtam anyámat.

- Mi baj, kicsim? - szólt a telefonba anya.

- Anya, lenne egy fontos kérdésem. Ki tudnál jönni a munkahelyedről vagy öt percre? - kérdeztem idegesen.

- Persze. Kimegyek. Majd telefonálj, ha itt vagy. Szia, kicsim!

- Szia, anyu!

Aztán letettük. Michael csak nézett, nem értette, mit beszélünk itt magyarul. Aztán elmagyaráztam neki, hogy mi van. Kifizettük a fagyit, felálltunk és elindultunk anya munkahelye felé.

- Gyere erre, itt gyorsabb - mutattam a jól ismert utcára.

Nem egész tíz perc múlva már ott is voltunk. 

- Nahát, ez gyors volt! Tényleg nem is olyan nagy ez a város.. - mosolygott Michael.

- Ugye, megmondtam? Mondtam, hogy hamar ideérünk.. De amúgy fél nap alatt bejártuk a barátnőimmel a várost.. - mosolyogtam vissza.

- Szia, Barby! - köszönt anyám. - Szia.. - köszönt Michaelnek is.

- Szia. Anya.. Fontosat kell mondanom. Gyertek, üljünk le ide..

Leültünk egy padra, én meg belekezdtem a mondókámba.

- Elmondhatom anyámnak, hogy ki vagy? - kérdeztem angolul.

Mike csak bólogatott. Így hát bele is kezdtem..

- Anya. Az a helyzet, hogy.. Az utcán véletlenül bele botlottam Michael Jacksonba -mondtam. Amint ezt anyám meghallotta, ledöbbent. - Anyu, ne ilyen látványosan már! - szóltam rá mérgesen. - Na szóval.. Belé botlottam. Elsőre megismertem, hogy ő az, és elvittem a cukrászdába beszélgetni. Megkérdezte, hogy nem-e tudok egy helyet, ahol megszállhat, amíg megjavítják a magánrepülőgépét.. Mert úgy meghibásodott, hogy hónapokig nem tud sehova se menni innen. Én felajánlottam neki, hogy lakhatna nálunk.. És ezért jöttünk ide. Anya, ugye lakhat nálunk? - néztem rá boci szemekkel.

Nem tudom, hogy a boci szemek, vagy pedig Michael repülőjének a balesete hatotta meg, de végül csak ennyit felelt:

- Igen.

- Köszi, anya! - ugrottam a nyakába. - Akkor mi mentünk is haza.. Szia! - pusziltam meg és megmondtam Michaelnek, hogy megyünk haza.

Lassan sétáltunk hazafelé.. :)